2026 január 20.
Zongoratanítás a Waldorfban
Vizsga, másképp 🎹 – a Kozármislenyi Alapfokú Művészeti Iskolában
Az egyik kedvenc képem a múlt hétvégéről. Egy vizsgán készült. Igen, egy olyan vizsgán, ahol nem fekete-fehérbe bújtatott kis felnőttek ültek szorongva egy csodálatos hangszernél, hogy bizonyítsák, mennyire tökéletesek, és milyen pontosan képesek reprodukálni mindazt, amit elvárnak tőlük. Nem egy mozdulatlan arckifejezéssel ülő „tanári zsűri” előtt játszottak, akik lekopogják, ha eleget hallottak, vagy ha nem tetszik, és akiknek a jelenlétéből csak úgy árad a kritika, mindezt pedagógiának nevezve.
Nem. Ez egy olyan vizsga volt, ahol újra lehetett játszani akár egy egész darabot vagy műsort. Ahol át lehetett fogalmazni, újragondolni, vagy nekifutni még egyszer. Ahol az előadás nem végítélet, hanem egy állomás volt abban a folyamatban, ahol éppen tartottunk. És ahol a „jobb előadás” nem hibanélküliséget jelentett, hanem mélyebb kapcsolódást. Kapcsolódást önmagunkhoz és ahhoz, amit csinálunk.
Ez a szemlélet lehetőséget ad az elmélyülés megtanulására. Nem szakítja ki az eseményt a körülöttünk zajló valóságból, nem teszi a színpadot egy múzeum üveg mögötti, külön világgá, hanem benne hagyja a gyereket a csoportja társaságában, a tanulás hangulatában, a tanára közelségében. Úgy, ahogyan a hétköznapokban is együtt játszunk az órákon.
Én nem ebben szocializálódtam. Hanem a piedesztálra emelt, múzeumi üveg mögötti világban. Sokszor le tudtam győzni azt a fajta stresszt, amit ez okozott, de iszonyatos energiák árán. És közben rá kellett jönnöm: teljesen szükségtelenül. Ami hiányzott, ami a stressz nélküli szereplés gátja volt, az ennek a fajta kapcsolódásnak a hiánya, vagy akadályozottsága, az elszakadás egy jól begyakorolt, traumatizáló közegben.
Ösztönösen léptem oda Lillához a zongoránál. És közben éreztem, milyen jó ez. Hogy van szabadságom megtenni. Hogy ezzel azt az üzenetet adom át: csináld meg még egyszer, lazábban. Ne kifelé figyelj, hanem befelé. A testedre, az érzetekre, a kapcsolódásra. Itt vagyok, itt vagyunk. A többi nem számit.
Ez a pécsi Waldorf iskola épületében történt, ahol a tanaítványaink – a Kozármislenyi Alapfokú Művészeti Iskola tanítványai – általános iskolások. Ott a gyerekekkel a korcsoportjaikban „vizsgázunk”, körben ülve, azokkal együtt, akikkel egyébként is gyakran találkoznak egymás óráin, lelkesedésből. Gyakorlatilag egymásnak játszanak. Mi is a körben ülünk az igazgatónővel. Mindenki csinos ruhában van, mint egy koncerten, de nem egyenruhában.
Az ottani szellemiséggel összehangolódva alakítottuk ki ezt az évek során. A Waldorf pedagógia a folyamatra épít, hogy eredményt érjen el, és nem fordítva. Nem áldoz fel bármit a gyerekből egy előre kijelölt, személyre nem szabott eredményért. És azt vallja, amit én is: nem attól leszel erős, ha minél több bántást, kritikát és nyomást kapsz jó korán. Nem attól, ha egyre magasabbra teszik a lécet, és te megfeszülve próbálsz átugrani rajta. Ellenkezőleg.
Nem az a fa nő nagyra, amelyiknek korán levagdossák az ágait, hanem az, amelyiket úgy tisztelnek és táplálnak, ahogy valóban szüksége van rá.